A végén emlék lesz belőled,
elmész és a szívem megszokásból ver.
A végén úgyis egy sóhaj maradsz,
eltűnsz mint néma köd az első napsugárral.
A magány újra mellém áll,
köd takar a külvilág elől, csak te látnál,
te tudnád mit érzek igazán.
Nem számítana más, ha maradnál.
Nem lennék többé rossz, akiben csalódnál,
Csak újra láthatnám két szép szemed,
melyben ott vagyok én, de Veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése