magány;

                                                      A végén emlék lesz belőled,

elmész és ezentúl a szívem megszokásból ver.

A végén úgyis egy sóhaj maradsz, eltűnsz, mint néma köd 

az első napsugárral.

A magány újra mellém áll,

esőfüggöny takar a külvilág elől,

csak te látnál, te tudnád mit érzek igazán.

Nem számít más, ha maradnál!


Minden egyes percben, kínoz az üresség
úgy érzem, a homályban landolnék.
Tapogatok, keresek,
de nincs ki a lápást tartsa nekem.


Beszéded dallama ott zúg a széllel,
kegyetlen hangod kínoz meg egészen.
Magányos vagyok nélküled...
hiba volt hagynom, hogy eltévedj!